XIV. Lajos - francia király (1643-1715)

XIV. Lajos - francia király (1643-1715)


We are searching data for your request:

Forums and discussions:
Manuals and reference books:
Data from registers:
Wait the end of the search in all databases.
Upon completion, a link will appear to access the found materials.

Francia király Lajos XIVa "Nagy" vagy "Napkirály" becenevet viselő francia állam történetében a leghosszabb ideig uralkodott (1643-1715). A királyság közigazgatásának és gazdasági struktúráinak korszerűsítésével szorongva uralkodása a sikerek és a háborúk között különösen hosszú és az államháztartás szempontjából tönkretett. Miután a napot választotta emblémájává, XIV. Lajos a csúcsra hozta a királyi abszolutizmust egy Európában ragyogó Franciaországban, többek között a művészetek és a levelek területén is.

XIV. Lajos, gyermekkirály

1638: Franciaország háborúban áll, Franciaország éhes, Franciaország ezer rendellenességben szenved, de Franciaország örül. 23 év sikertelen házasság után a királynő Anne osztrák nemrég 1638. szeptember 5-én adott életet Saint Germainben gyermekének, fiának, delfinnek. Nem hiába adjuk a kis Louis Dieudonnének a becenevet "a csoda gyermeke ". Csoda egyszerre politikai: a remény jele a ritka gravitáció és a dinasztikus csoda konjunktúrájában: a szeretetből régóta hiányzó és sötét ellenérzések által elrontott unió gyümölcse.

Tény, hogy a leendő XIV. Lajos király szülei alig szeretik egymást. Lajos XIII jóval a betegség ideje előtt megöregedett, szemrehányást tesz feleségének, hogy szívében spanyol maradt, és ellenezte főminiszterének politikáját: Richelieu. Az osztrák Anne, aki mindig is elszigeteltnek és megvetettnek érezte magát a francia udvarban, valóban a bíboros egyik fő ellenfele, és nem becsüli egy olyan férj társaságát, aki soha nem tudta, hogyan fejezze ki érzéseit.

Ekkor történik meg a csoda. A született Dauphin, ez a királynő addig inkább spanyol, mint francia, több ellenfél, mint nő az államban, a fia iránti szeretetért a francia monarchia és a születő abszolutizmus egyik legbuzgóbb támogatója lesz. Ausztriai Anne, aki nem mentes a politikai érzéktől, megértette, hogy fia egyedül a stabilitás reményét jelenti a királyság számára. A fia védelme, amikor az apja közismerten rossz egészségi állapotú, védi önmagát és jövőbeni régens státusát is. Tehát XIII. Lajostól eltérően a fiatal XIV. Lajos élvezi édesanyja feltétel nélküli szeretetét és támogatását.

XIII. Lajos uralkodásának utolsó éveit a Habsburgok elleni háború, de fontos miniszteri változások is jellemezték. Richelieu 1642 decemberében halt meg, a király új kormánycsapatot alapított, amelyen belül egy bizonyos Jules Mazarin.

Lenyűgöző karakter, hogy ez az olasz bíboros, akinek igazi neve Giulio Mazarini1602-ben Abruzzoban született egy nemrégiben felemelkedett családban (apját a Nápolyi Királyság konszernje aláhúzta), ügyvédként végzettséggel először a pápa hadseregében tisztként karriert folytatott. Miután félelmetes intelligenciájával kitűnt, a Szentatya egyik legkiválóbb diplomatája lett. Ezen keresztül veszi fel a mentora: Richelieu bíboros ezt a jóképű, kifinomult férfit, aki többször is megpróbálta megakadályozni a Bourbonok és a Habsburgok katolikus hatalma közötti háborút. Ez utóbbi szürke eminenciájává teszi és honosítást nyújt számára.

Mazarin tehát eleve a "teremtmény Richelieutól vagy ügyfelétől. Ennek ellenére a jóképű Jules, aki tudja, hogyan szabadítson meg több lehetőséget, kiváló kapcsolatokat ápol a királynővel. A Spanyolország elleni háború partizánjai (vagyis a Richelieu körül forgó párt) és a béke pártjai (amelyeknek a királynő volt az idõ egyike) között Mazarin közvetítõként jár el. És akkor a politikai manővereken túl van egy bizonyos vonzerő Anne és Jules között ...

XIII. Lajos hosszú uralkodásának vége, miközben Richelieu korábbi ellenfelei fokozatosan visszatérnek a bíróságra, a fiatal Louis Dieudonné első éveit éli. A kis delfin viszont gyakran megijedt apjától (aki nagyon dühös ezért), szoros kapcsolatot ápol édesanyjával. El kell mondani, hogy a nő nagyon vigyáz rá, és nem hagyja ki az alkalmat, hogy erős erkölcsi értékeket teremtsen benne.

Anne, V. Károly méltó örököse nagy ambíciókkal rendelkezik fia iránt, akit már szuverénnek tekint, osztatlan tekintéllyel. A fiatal Louis ezért nagyon gyorsan megtanulja elhelyezni rangját és megvetni azokat, akik kihívást jelenthetnek rá. A királynő, aki a maga idejében ezek szövetségese volt "Nagy "Annyira féltékeny az uralkodók tekintélyére, hogy fia legnagyobb ellensége lett.

A monarchia ez a tekintélyelvű és központosító felfogása csak bizonyos kis büszkeséget tanúsító kis Lajosnak felel meg. Ennek ellenére azt mondják róla, hogy kecses, komoly gyermek (ezt néha túl komolyan mondják), aki képes uralkodni önmagán. Derűs kapcsolatot ápol öccsével: Philippe leendő orleansi herceg.

Anne osztrák kormányzóság

1643. május 14-én XIII. Lajos, ez az apa, aki annyira megijesztette fiát, egy hosszú gyötrelem végén meghalt. "A király meghalt, éljen a király. Úgy tűnik, hogy a Nagyok, Richelieu politikájának minden ellenzője eljött a bosszú ideje. Nagy lesz csalódásuk, az ausztriai Anne, most regens, a maga módján folytatja néhai férje és a bíboros politikáját.

Miután zökkenőmentesen manőverezett a Parlamenttel, miután Richelieu lekicsinyelte, Anne Jules Mazarint nevezte ki főminiszternek. Ez egy politikai pár kezdete, amely megjelölte Franciaország történetét. Julesnek és Annének sok közös vonása van, főleg abban, hogy születésük szerint mindketten külföldiek.

A francia királyság jövője tehát egy spanyol és egy olasz kezében van, akiknek ugyanaz az ambíciójuk: megvédeni és fenntartani a fiatal XIV. Lajos tekintélyét. Ha biztosan nem szerelmesek lennének (helytelen lenne alábecsülni a királynő erkölcsi és vallási kódexének erejét), az osztrák Anne és Mazarin csodálatosan kiegészítik egymást. A régens akaratához és ártalmatlanságához Mazarin hozzátette finomságát és diplomáciai képességeit.

A régencia kezdete sok francia ember számára áldott időszakként jelenik meg. Öt nappal a király halála után a Enghien hercege (Condéi II. Lajos) kimagasló győzelmet aratott a spanyolok felett Rocroi. A királyság immár védve van az inváziótól. A Richelieu-évek összeesküvésének, gyanakvásának és elnyomásának légkörét a "szabadság" levegője követi. A nagyok őszintén hiszik, hogy eljött az ő idejük, és remélik, hogy visszatérnek a kiegyensúlyozott monarchiába, ahol az uralkodó de facto megosztaná tekintélyét a nemességgel.

Nem tart sokáig, amíg rájönnek, hogy az osztrák Anne politikai menetrendje ellentmond a nézeteiknek. Hamarosan megkezdődtek az első összeesküvések a régens és a bíboros ellen. Mazarin, akit sokan gyengének tartottak, nem habozik elfojtani ezeket a zavarokat, és úgy tűnik, egy ideig visszatért a nyugalom. A királyság helyzete azonban nem sok jót ígér. A háború továbbra is hatalmas összegeket nyel fel, az adóterhek kiszivárogtatják a vidéket, amely gyakran fellázad, az adósság és a korrupció széles körben elterjed.

Azt kell mondani, hogy Franciaország akkoriban még ügyfélbarát társadalom volt, ahol az uralkodónak nem volt igazi adminisztrációja. Legyen szó az adóbeszedésről, az infrastruktúra fenntartásáról, a háborúról, vagy a nagy nemességhez, vagy pedig a tisztségviselőkhöz kell folyamodnia, akik saját érdekeiket gyakran a király érdekei fölé helyezik. Másrészt a régi rendszer adórendszerének strukturális gyengesége kedvez a spekulációnak és a "pénzügy emberek Félelmetes erővel.

Társadalmi és politikai szinten a francia királyság ezért megosztott, széttagolt. A nagyok az ügyfélkörükre támaszkodnak, akik maguk is alacsonyabb rendű ügyfeleket alkotnak változó hűséggel. Ugyanakkor a tisztségviselők és a parlamenti képviselők saját, néha kaotikus politikai eredményeiket játsszák. Végül a párizsi polgártól a kantali parasztokig nagyon sokféle ember gyűlt össze különböző frakciókkal a "népszerű érzelmek »(Zavargások, lázadások).

Mindazonáltal mindannyian zavartan osztják ezt a vágyat, hogy a királyságot a közbenső testületek által temperált monarchia "állandó útjára" állítsák vissza, mentes az állandó költségvetési nyomástól. Ez az "első liberalizmus", szemben a kialakulóban lévő "abszolút" monarchiával, az aranykor visszatéréséről álmodozik, amely végső soron soha nem is létezett. Ezen álom és a Bourbon monarchia megerősödése között van egy ellentmondás, amelyet csak konfrontációval lehet megoldani.

De a fiatal király távol áll ettől a politikai megfontolástól. A nők szokása szerint hétéves koráig nevelte, majd belépett a férfi világba. Oktatását Mazarinra bízták. Ez az oktatás rendezett, szilárd lesz. Louis megtanulja a latint, az etikát, de a történelmet, a matematikát és az olaszt is. A gyermekkirály azonban nem szorgalmas hallgató, és sok más tevékenységet kedvel.

Apjához hasonlóan ő is elsősorban a testmozgás rajongója. A vadászat, a lovaglás, a vívás és a háborús játékok határozzák meg mindennapjait. De nagy művészi érzékenységű fiú is. Ha nem csillog a gitáron vagy a lanton, akkor kiváló táncos. A király újra és újra táncol, táplálva a balett művészetének határtalan szeretetét.

A Fronde, a Napkirály projekt eredeténél

Ennek a tánckirálynak a gondtalan gyermekkora alig fog tartani. Egészen másfajta balettben kell részt vennie. Évek óta tartó lázadás a Fronde hamarosan felrobban. Ez az esemény, hogy Jean-Christophe Petifils képesítésszázad legnagyobb francia politikai katasztrófájath század Jelentős hatással lesz XIV Lajos politikai érésére. A Fronde megértése a Napkirály projektjének megértését jelenti.

A Fronde ez a név először gyermekjátékot, gyermeki és komolytalan foglalkozást idéz. Komolytalan, és meg kell jegyezni, hogy nem kínál irányadó gondolatot, világos vonalat. Emellett nem egy Fronde létezik, hanem Alapítványok. Ezek a tipikus barokk mozgalom (ok) kaotikus látványt nyújtanak, ahol a veszekedések és szenvedélyek ugyanannyit számítanak, mint a politikai számítások. Ez nem az 1789-es forradalmi próba, hanem egy középkori darab utolsó felvonása.

Mint láttuk, az osztrák Anne és Mazarin politikai vonala ellentétes az Ancien Régime társadalom különböző szereplőinek kívánságaival. Ha a nagy, a második nemesség, ahol a parlamenteknek gyakran eltérő érdekeik vannak, akkor a kialakuló abszolutizmussal szembeni ellenzékükbe kerülhetnek. Ehhez a belső ellenzékhez társul a háború által okozott nyomás, amelyet Spanyolország ügyesen táplál.

1648 elején Párizs kavarodott. A Parlamentet és a város polgárságát felháborítja Mazarin manőverei. A királyi kassza feltöltésére törekvő bíboros miniszter növeli az új hivatalok eladását, ami leértékeli a parlamenti képviselők értékét. Másrészt növeli az addig kevés adót fizető parlamenti képviselők és a párizsi polgárság adóterheit.

Ennek eredményeként a Parlament nem hajlandó több adóügyi rendeletet nyilvántartásba venni, és szándékozik leszámolni Mazarin ellen. A személyesen megalázottnak érző régensnek azonban fontos engedményeket kell elfogadnia a párizsi lázadás elkerülése érdekében. Áprilisban a szuverén bíróságok még elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy a monarchiának huszonhét cikkből álló chartát kényszerítsenek rá, amely a Parlamentet jogi ellensúlyként állítja fel.

Úgy tűnik, hogy a régens és Mazarin elvesztette a játékot, de valójában csak időt akarnak vásárolni. Augusztus 21-én Louis de de Condé újabb győzelmet aratott a spanyolok ellen Lensben. Hadserege tehát szabadon lecsaphat egy esetleges lázadást. Mazarin kihasználja e győzelem ünnepségeit, hogy letartóztassa a Parlamenti Fronde több vezetőjét. Ezek a letartóztatások azonnal súlyos zavargásokat és több száz barikáddal sújtott városi sörtét okoznak.

A régens, akinek alacsony szintű profilt kellett tartania, először megértette, hogy a királyi család a parlament fegyveres szárnyát jelentő rendbontók kegyelme. Szeptember elején gyermekeit és Mazarint elhagyta Párizsban, majd csatlakozott hozzájuk, miközben Condé csapatait visszahívta a fővárosba. Erre a hírre Párizs ismét emelkedik, és az osztrák Anne, aki el akarja kerülni a polgárháborút, Condét bízza meg a lázadókkal folytatott tárgyalások küldetésével. Végre létrejön a megállapodás, Mazarinnak és a régensnek ismét úgy kellett tennie, mintha kapitulálnának a parlamenti követelésekkel szemben.

A mindössze tízéves kiskirály talán nem érti a helyzet összetettségét, de két dolgot megérti. Az egyik: a parlamenti képviselők akadályozzák a monarchia megfelelő működését, kettő: de Condé herceg nagy hasznot húzott a válságból. Ennek az ambiciózus hercegnek, korának egyik legjobb tábornokának nincs más megvetése az ifjú király iránt. Conde a királyság altábornagyának tekintené magát, mindenesetre arra a pillanatra, hogy a régens számára nélkülözhetetlennek ismeri magát.

A Parlament és a monarchia közötti megállapodás (mondta Saint Germain Accord) széttörésre volt ítélve. Condé csapatai (a valóságban német zsoldosok) Ile de France-ban állomásoztak és a királynő csak arról álmodozott, hogy ismét elmenekül. Az osztrák Anne, aki először jóváhagyta Mazarin békítő és gyötrő stratégiáját, arra a következtetésre jutott, hogy csak egy leszámolás mentheti meg azt a tekintélyt, amelyet fiának kíván hagyatékul adni.

1649. január 5-ről 6-ra virradó éjszaka a királyi család a legnagyobb titokban hagyta el Párizst a Saint Germain en Laye számára. Míg a Parlament száműzésre ítéli Mazarint, addig Condé csapatai ostromolják a fővárost. Előtte a lázadók parancsot adtak saját testvérének, a Conti hercege. Conti nem az egyetlen "Magas Hogy a lázadók számíthatnak rá. A húga mellett a Longueville hercegnője, a parittyák mellett találjuk a Elbeuf hercegei, nak,-nek Beaufort, a Marcillac hercege... röviden: a francia nemesség elitje.

Akárhogy is, Condé megtartja a kezdeményezést és legyőzi a lázadók minden kísérletét az ostrom megtörésére. Még a vikomt csapatai is Turenne (akkor a legjobb francia hadsereg élén), akik egy ideig a Fronde oldalán töltöttek, vereséget szenvednek, hűségüket arany áron vásárolta meg Mazarin.

A bíboros mindazonáltal úgy véli, hogy a konfliktusnak nem szabad túl sokáig folytatódnia. Tudja, hogy a frondeurok spanyol támogatással rendelkeznek, és hogy Franciaország nem engedheti meg magának a polgárháború luxusát. Másrészt az angol Károly király kivégzéséről szóló hírek arra ösztönözték, hogy tárgyalásos megoldást keressen. Tehát ismét egy béna kompromisszum (a béke) Saint Germain) aláírtáker 1649. április (sic.)

Condé kontra Mazarin

Mazarin tiltási tilalmának visszavonásáért cserébe a lázadók mind amnesztiát kaptak, ezért szabadon folytathatják cselekményeiket. Csak Condé lép fel megerősödve ebből a válságból, amely Franciaország leghatalmasabb fejedelmévé tette. Olyan erő, amelyet élvezni szándékozik és akadályok nélkül.

Ezért vetélytársnak áll Mazarin előtt, akit az osztrák Anne nem hajlandó elvetni. Ezért logikus, hogy Condé fokozatosan keresi fel azokat a Frondeurokat, akiknek vezetői nem mások, mint a testvére! 1650. január 18-án, a királyi tanács alkalmával Condét, testvérét, de Conti herceget és Longueville hercegét (azaz Condé sógorát) a régens parancsára letartóztatták. Az osztrák Anne ismét a konfrontáció mellett döntött ... a következmények katasztrofálisak lesznek. A fejedelmek letartóztatása valóban provokálni fogja ügyfeleik lázadását a tartományokban.

Longueville hercegné destabilizálja Normandiát, Turenne Franciaország északi részét izgatja (Spanyolország támogatásával), a nyugat a Bouillon hercegek és a Marsillac herceg hatásának van kitéve, a bordeaux-i lázadások. A királyság romló katonai és pénzügyi helyzete újabb kompromisszumos békére kényszeríti Mazarint. A bíboros, hogy tárgyaljon a lázadókkal, ezúttal a Gaston d'Orléans a király nagybátyja ... nagy hiba.

Valójában Gaston d´Orléans, akit még mindig kevéssé inspiráltak a politikai kérdések, bizonyos szimpátiát táplál a lázadók iránt. Ezért fokozatosan fog foglalkozni téziseikkel, és 1651. február 2-án nyíltan meghirdette magát Mazarin ellen, amely végső bosszút áll Richelieu örökösén. Gastont ezután a párizsi parlament és a Nagy ügyfelei támogatták. A Mazarin régóta példátlan kenetkampány (a híres Mazarinades) csak repülés közben látja üdvösségét, és Németországban keres menedéket. A régens és a fiatal király a frondeurok túszává válnak.

1651. február 9-ről 10-re virradó éjszaka a Palais-Royal-ot átvették a lázadók. Úgy vélték (helyesen), hogy az osztrák Anne is menekülni fog. A zavargások elkerülése érdekében a királynő kénytelen lesz beengedni az embereket az alvást színlelő fiatal XIV. Lajos szobájába. Tragikus és megalázó éjszaka, amely örökre meg fogja jelölni a Napkirályt.

1651 ennek ellenére dicsőséges évnek kell lennie ennek a fiatal testnek, kellemes testalkatú és jó jelenléttel. Valójában 13 éves korában szokás szerint felnőtté válnak Franciaország királyai. De amikor erre a ragyogó szeptember 7-re hivatalosan átveszi a királyság élét, még mindig nem képes uralkodni.

Az országot valójában az osztrák Anne-Mazarin házaspár uralja állandó és szenvedélyes levelezés útján. De a nyugtalanság uralkodik, a köztük tépkedő hercegek szintén veszekedtek a parlamenti képviselőkkel, és az államállamok találkozójának kilátása tovább zavarja a helyzetet.

Condé, aki már unta az idejét, úgy dönt, hogy megállapodást köt Spanyolországgal az átvétele finanszírozására. 1651 őszének elején tehát volt egy királyságunk, amelyet megosztottak egy királyi tábor (osztrák Anna, XIV. Lajos és Mazarin hamarosan visszatért a száműzetésből), egy parlamenti tábor (Gaston d'Orléans vezetésével ...) és egy Condé. A polgárháború, amely még soha nem ért véget, újra kezdődik. A királyi csapatok, akik most számíthatnak Turenne szolgáltatásaira (határozottan mérgesek a Condé család riválisaira), heves párbajot folytatnak a Condeai hadsereggel, és elpusztítják az Ile de France-ot.

Végül a lehetőségekből kifogyott, Condé segített Gaston Orléans la lányának Montpensieri hercegné sikerül Párizsban menedéket találnia. Úgy döntött, hogy elszámol az országgyűlési képviselőkkel, rémuralmat váltott ki a városban. Ezzel a politikával elveszíti a jeles személyek minden támogatását, és végül kénytelen elmenekülni Franciaországból Brüsszelbe, ahol ezentúl Spanyolország szolgálatába állítja magát.

A Fronde tanulságai XIV. Lajos számára

1652. október 21-én XIV. Lajos visszatért Párizsba. A 13 hónappal korábban elhagyott tőke diadalmas fogadtatásban részesítette. Párizs az arcátlan, Párizs a lázadó, Párizs a lázadó végül megundorodott saját lázadásától, és a győztes lábához vetette magát. A királyság többi részéhez hasonlóan ő is csak a rend és a béke helyreállítására törekszik. A Fronde, ennek az őrült polgárháborúnak tehát semmi haszna nem lesz.

De micsoda katasztrófa a francia királyság számára! Az államháztartás romjai, éhínségek, mindenféle pusztítás ... a francia népesség 20-ról 18 millióra nőtt. A fiatal király, aki ismeri a félelmet, a menekülést és a megaláztatást, jól ismeri a helyzet súlyosságát. Egy ilyen tapasztalat csak erősítheti engedetlenségi rémét és az egységes, abszolút hatalom iránti szomjúságát. A társadalmi testek e lázadásából, a fejedelmek ebből a frenetikus és kaotikus izgatásból, a cupidó és gerinctelenség e diadalából XIV. Lajos óriási tanulsággal szolgált. Rend királya lesz ... vagy nem lesz.

Diadalmas visszatéréseLajos XIV fővárosában 1652-ben azonban nem szabad elfeledtetnie azt a tényt, hogy az ország politikája jó részben megmarad Mazarin gondolatában. Ez utóbbi 1653 és 1660 között arra törekszik (a királlyal és édesanyjával együtt), hogy fokozatosan elfojtsa a királyi hatalom még mindig fennálló vitáit. Azonban ahol Richelieu az erős utat használta volna, utódja inkább kanyargós manővereket használ.

Így az olasz bíboros, a közönségkapcsolatok ismerője, tökéletesen kihasználja Louis képviseleti tehetségét. A király, akinek jelenléte lenyűgöző, gyakran egy gondosan átgondolt terv szerint mutatkozik meg az embereknek, a hadseregeknek, a követeknek. Louis, akinek autoriter jellegét ismerjük, megérti, hogy a politikában még mindig rangos miniszterének tanítványa, és nagy kegyelemmel szenteli magát ennek a „kommunikációs kampánynak” (anakronizmusba esni), amelyet nagy csapásokkal rendeztek meg. balettek és diadalmas bejegyzések.

Mazarin diadala

A csábítás e vállalkozásával egyidőben Mazarin hajlamos volt megerősíteni a monarchia tartását a tartományokban. Így általánosította az intendanciák rendszerét, és szigorúbb ellenőrzésnek vetette alá a tartományok tisztségviselőit. Ezekben az években a bíboros-miniszter megerősítette saját ügyfélkörét, ezáltal gyengítve a Nagyét.

A tartományokkal szembeni központi hatóság ezen megerősítése mellett (amely nem volt ellenállás nélküli) Mazarin azon dolgozik, hogy orvosolja a királyság költségvetési helyzetét, amelyet a Fronde károsított meg. El kell mondani, hogy ez együtt jár az Európában precedens nélküli személyes gazdagodás politikájával. Ezekben az időkben alig lehet megkülönböztetni az uralkodók vagyonát és az állam kasszáját, Mazarin pedig visszaél ezzel a zavartsággal. Mindig a gyalázat kegyelmében valóságos spekulatív őrületet mutatott, hatalmas vagyont halmozott fel. Ebben a vállalkozásban méltóságteljesen segíti őt intézőjeJean Baptiste Colbert, fényes jövőt ígért.

A Mazarin előtt álló utolsó kihívás, a janzenizmusé: egy vallási doktrína mélyen megkérdőjelezi az isteni kegyelem és az emberi szabadság viszonyát. Anélkül, hogy tovább mennénk a teológiai részletekbe, megadhatjuk, hogy a janzenizmus nagyon sikeres Franciaországban, különösen a különféle kolostori közösségekben, köztük a híres apátságban.Királyi kikötő. A jansenisták a lelkiismereti szabadsághoz való ragaszkodásukkal és erkölcsi követelésükkel alattomosan megkérdőjelezik a kialakult hatalmak iránti engedelmességet. Ezért szembesülniük kell a pápa és a Monarchia ellenségességével, ami nagy támogatást fog nekik szerezni a galicai körökben és az abszolút monarchiával szemben.

Ezekben az években, amikor Mazarin megpróbált érvényesülni a társadalmi elemek (parlamentek, tartományi tisztségviselők, janzenista körök) előtt, amelyek lelassították a királyi abszolutizmus menetét, XIV. Lajos valóban megtanulta a király hivatását. Ez a fiatalember nem túl intellektuális. Inkább lassú és módszeres elmét mutat be, amelyet különösen a rejtőzködési íze magyaráz. Louis továbbra is a drámai események királya, ami azt jelenti, hogy a körülötte élők szorongva figyelnek a legkisebb reakcióra is.

Rejtélyes szfinx, amelynek kedvenc válasza "látni fogom », Keveset beszél, és gyakran pragmatikus módon cselekszik. Mindazonáltal ismerjük érzelmi kitöréseit és állandó kedvében való kedvét. Végül, nagyon szégyenlős, mint az apja, örömet szerez egy szenvtelen uralkodó szerepében, amely néha meglehetősen elszakadt magánszemélyétől.

Egy kérdés, amely természetesen eljut a szerelmeihez. Lajos állandóan szembesül a kísértéssel az udvari társadalom jellemzői miatt, és néha enged is neki. Első nagy érzelme továbbra is Marie Mancini, Mazarin unokahúga marad, akivel 1658-ban találkozott. A fiatal olasz lenyűgöző személyiség, akit műveltek és éles elmével ruháztak fel. Szenvedélyes a művészet és a zene iránt, ezeken a területeken egyértelműen befolyásolni fogja Louis-t.

A Marie Mancinit és Louis-t egyesítő szenvedély azonban meghiúsítja Mazarin és Anne osztrák európai politikáját. Ne felejtsük el, hogy akkor a Spanyolország elleni háború folytatódik, és itt az ideje befejezni. Turenne ragyogó győzelmével aa dűnék harca (1658. június 14.) Condé spanyol hadseregén Flandria a francia csapatok kegyelme volt. De itt van: ismét elfogy a pénz, és máris növekszik a versengés Angliával és az Egyesült Tartományokkal (Hollandia). A francia-spanyol béke az akkori szokás szerint egy dinasztikus házasságot jelent Louis és a spanyol Infanta között:Marie Therese.

Míg a párizsi Madridban folytatódnak a béketárgyalások, Louis teljesen kiéli a kapcsolatát Marie-val, aki ezért aránytalan ambíciót mutat. Az olasz királynőként látná magát, és az iránta érzett szeretete és az akkori szükségletek között Louis habozik, gyakran engedve szeretettje szeszélyének. A végén az Mazarin és az osztrák Anne oka és nyomása nyer, és a király beleegyezik, hogy feleségül vegye Marie-Thérèse-t.

Ez a házasság és a híresA Pireneusok szerződése ami kíséri, kétségtelenül Mazarin diadalát alkotja. Franciaország megerősödve jött ki, és megszerezte Roussillont, a Cerdagne és az Artois részét; valamint különféle fellegvárak és engedmények Lorraine hercegétől, akinek állami ellenőrzése stratégiai értéket képvisel az elzászi francia jelenlét fenntartása szempontjából.

Nem szabad azonban azt a következtetést levonni, hogy ennek a békének tartósnak kellett lennie. Mária Terézia házasságát 500 000 aranykorona hozomány kifizetésével kísérték, amelyet Spanyolország nem engedhetett meg magának. Van készülőben egy Casus-Belli. Mindenesetre 1660 augusztusában Párizs üdvözölte a királyi házastársakat egy olyan diadal alkalmával, amely Louis népszerűségét és a királyi tekintély megerősödését jelentette.

Nem mondhatjuk, hogy a király el volt ragadtatva a feleségétől, de utóbbi rendíthetetlenül hűséges és nagyon szerelmes férjébe. XIV. Lajos fájdalmasan élte meg különválását Marie Mancinitól, de ennek ellenére alapvető politikai tanulsággal szolgált: egy király nem tehette érzelmeit az állam éssze elé. Soha nem fogjuk el, amikor egy nő szeszélye alá tartozik, bármennyire is lenyűgöző.

Colbert kontra Fouquet

1661. március 9-én Mazarin bíboros hatalmának csúcsán hosszú betegségben meghalt. A közvélemény nem fogja gyászolni, aki utolsó hónapjaiban despotikusabbnak és korruptabbnak mutatkozott, mint valaha, annak ellenére, hogy hatalmas szolgálatokat nyújtott a királyság számára.

Mazarin halála után teljes egészében XIV. Lajos lesz a király. Sokan szerették volna látni "személyes uralkodásának" kezdetét ... Csak helyes, ha a király újításokat hoz a miniszterelnöki poszt eltörlésével (ez még az első döntése is), és hivatalosan biztosítja az ügyek intézését, mindenki meglepetésére. . Azonban még mindig tapasztalatlan, és érvényesítenie kell tekintélyét. Ehhez szimbolikusan meg kell jelölnie uralkodásának kezdetét a Mazarin-korszak szakításával, és mivel ez a törés gyakran áldozatot igényel:Nicolas Fouquet.

46 éves korában ez a tekintélyes ruhacsalád utódja (aki még Skócia király ősét is feltalálta ...) kulcsfigurája volt a francia politikai rendszernek. A Monarchia buzgó ügynöke a Fronde idején (akkor a parlament legfőbb ügyésze volt), 1653-ban Mazarin pénzügyi felügyelője lett. Ezért 1653-1661 között a francia fiskális és pénzügyi politika egyik alapvető szereplője volt. Jól bemutatva a spekulánsok és brókerek körének, sikerül biztosítani a királyság pénzügyi túlélését (bravúr) gyakran kétes manőverek árán.

Mazarinhoz hasonlóan ő sem hanyagolta el, hogy státuszát kihasználva gazdagodjon és gyorsan korrupcióba esett (ami meg kell jegyezni, akkoriban széles körben elterjedt). Ragyogó elme, Fouquet művelt mecénás, aki nem habozik szponzorálni a legnagyobb művészeket (ScarronMoliereSzökőkútA VauxA barna ésA miénk a leghíresebbek számára) és mindenekelőtt a sikerének megjelenítésére. Olyan sikertelen siker, mint csodálatos kastélyaVaux-le-Vicomte… A siker sok féltékenységet váltott ki belőle.

Valójában Fouquet idegesíti sok hódítását és hivalkodó életmódját (ami szintén funkciójának szükségszerűsége), és nagyon gyorsan megszámlál sok ellenséget, köztük az előtérben: Jean Baptiste Colbert.

Gyakran rajzoltunk Mazarin megbízható emberének portréját, amely ellentétes Fouquet-val. A l’exubérance et la prodigalité du surintendant on a opposé la sobriété et la rigueur de cet « homme de marbre », le « Nord » comme le surnommaitMme de Sévigné. Ce serait pourtant oublier que tout comme son rival, Colbert est un représentant typique du système mis en place par Mazarin. Contrairement à l’image que voulurent donner de lui les historiens radicaux de la IIIème République, il n’est pas réellement un exemple de probité.

Mais Colbert a pour lui de maitriser mieux que personne les rouages des montages financiers de l’ère Mazarin. Il dispose d’une connaissance très étendue des diverses manœuvres de son rival, qui a eu la grande maladresse de faire armer plusieurs places fortes par excès de prudence. Enfin Colbert en technocrate zélé et fidèle a su obtenir l’attention et l’estime du Roi.

Dans son testament Mazarin avait mis en garde Louis XIV contre le surintendant, qui bien que compétent lui semblait trop ambitieux. Le Roi en pris bonne note et chargea Colbert, nommé intendant des Finances, de se pencher sur les affaires de Fouquet. Au-delà de la rivalité de personnes, on notera que les deux ministres s’opposaient sur la méthode à employer quant à la conduite des affaires. Colbert en esprit méthodique penchait pour une rationalisation du fonctionnement de l’état, ce qui était du goût du Roi inquiété par les expédients dont Fouquet était coutumier.

Des investigations de Colbert résulteront une cabale, faite de sombres manœuvres politiques et juridiques qui aboutiront à la chute du flamboyant surintendant. Au terme de nombreuses péripéties et d’un procès politique truqué de 3 ans, Fouquet sera reconnu coupable de péculat (détournement de fonds publics) et condamné au bannissement en décembre 1664. Il sera conduit au donjon de Pignerol où il mourra quinze ans plus tard.

Avec la chute de Fouquet et de son clan, Louis XIV a mis à bas de manière publique et retentissante l’un des symboles du système politico-financier mis en place sous Mazarin. Cette rupture radicale a pour effet de lui donner les coudées franches pour réformer le fonctionnement de l’état monarchique. C’est là un « coup de majesté » qui a valeur de symbole et ce malgré les oppositions qu’il put soulever dans le pays.

Fouquet déchu, Colbert nommé Contrôleur général des Finances semble à priori triompher. Il est ainsi chargé du développement économique de la France et possède une grande marge de manœuvre pour mettre en place sa politique. Sa clientèle et son clan occupent des une place importante à tous les niveaux du royaume.

Néanmoins Louis XIV prend bien garde de ne pas lui laisser trop de pouvoir. Voulant rompre avec la domination d’un seul ministre initiée par Richelieu, il favorise l’émergence d’un clan rival de celui de Colbert : Les Tellier-Louvois. Cette famille sera au cœur du développement militaire français de l’époque, Colbert se réservant l’expansion navale et coloniale. Le Roi Soleil avait fait sienne cette maxime : « Diviser pour mieux régner ».

De la Guerre de Dévolution à la Guerre de Hollande

On aurait pu penser que le royaume désormais mûr pour des réformes politiques de grande ampleur, Louis se serait contenté du statu quo sur le plan européen. C’était sous estimer le désir ardent de s’illustrer du jeune Roi.

De plus si Louis XIV, ne recherche pas à mettre en place une monarchie universelle (le thème solaire qui lui est associé, ayant plus vocation de propagande interne) il n’en est pas moins conscient de la fragilité de la situation géopolitique de la France. Cette dernière est toujours à la merci d’invasions (notamment au nord et à l’est) il est donc essentiel d’obtenir des frontières plus aisément défendables (le fameux pré carré). De telles prétentions couplées à l’imprévisibilité du Roi effraient l’Europe. Face à une Espagne déclinante et à un Saint-Empire plus divisé que jamais, la France première puissance démographique d’Europe fait figure d’ogre.

A la mort du roi d'Espagne Philippe IV en septembre 1665, Louis XIV réclame à Madrid au nom de son épouse divers places de l’actuelle Belgique ainsi que la Franche-Comté. Il s’agit là de territoires censés compenser la dot qui ne fut jamais versée après son mariage avec l’Infante Marie-Thérèse. Le Roi de France habilla ses revendications d’un principe juridique (douteux) dit « droit de dévolution. » Lorsque les exigences françaises furent rejetées par l’Espagne en mai 1667, Louis XIV se mit immédiatement en campagne.

On constatera que cette guerre fut habilement préparée par Le Tellier (assisté de son jeune fils, le marquis de Louvois). La France qui profite alors des premières retombées économiques du volontarisme économique Colbertien, peut consentir un grand effort financier pour sa préparation militaire. En plus d’aligner des armées nombreuses et bien pourvues, elle dispose d’excellents chefs tels que Turenne et Condé. Avec la marine renaissant sous l’impulsion de Colbert, le royaume possède le premier et meilleur outil militaire d’Europe.

Cette guerre sera pour l’époque une guerre éclair. Commencée en mai 1667 elle s’achève à peine un an plus tard au traité d’Aix la Chapelle. Louis XIV qui a participé personnellement aux campagnes (et mis plusieurs fois sa vie en danger au point d’excéder Turenne) n’a cependant pas obtenu la victoire qu’il souhaitait. Certes il parvient à annexer de nombreuses places au nord (bientôt fortifiées parVauban), mais la frontière en résultant est encore difficilement défendable.

Le Roi de France a été opté pour la modération notamment parce qu’il estime que l’effondrement final de l’Espagne n’est plus qu’une question d’années. En effet l’héritier de Philippe IV : Charles II est un être chétif et maladif, affligé d’un nombre impressionnant de tares congénitales. On pense sa mort prochaine et Louis XIV, comme l’empereur Léopold à Vienne, se prépare à se partager son héritage. Enfin l’ambitieux roi de France projette déjà sa prochaine guerre, celle qui le verra envahir les Provinces-Unies (Pays-Bas actuels)…

La Guerre de Dévolution a achevé de convaincre de nombreuses cours européennes que le Royaume de France possédait des visées hégémoniques sur le continent. Ainsi en janvier 1668, la Suède, les Provinces-Unies et l’Angleterre se sont alliées pour freiner l’expansion française aux Pays-Bas espagnols. Louis XIV sait que cette coalition tient pour beaucoup à l’activisme des néerlandais (et surtout à celui du futur stathouder Guillaume d’Orange). Les marchands hollandais (les Pays-Bas sont à l’époque la première puissance commerciale d’Europe) redoutent la présence française au sud de leurs frontières et prennent ombrage des prétentions coloniales et navales de Colbert.

Néanmoins ce dernier est opposé à tout conflit avec les Provinces-Unies, estimant qu’il faudrait d’abord renforcer l’économie nationale. D’autres ministres du Roi-Soleil pensent eux qu’une guerre en Hollande ne cadre pas avec le grand projet géopolitique d’alors : à savoir le démembrement de l’empire Espagnol. Mais Louis XIV, frustré par le résultat mitigé de la guerre de Dévolution et conforté par l’optimisme de Turenne et Louvois finit par se décider pour l’épreuve de force. Il faut dire qu’il a alors remporté un beau succès diplomatique en retournant le roi d’Angleterre Charles II contre les Hollandais, ce à grand renfort de subsides.

Le 22 mars 1672 la flotte anglaise attaque un convoi hollandais au large de l’Ile de White, le 6 avril suivant la France déclare la guerre aux Provinces-Unies. L’offensive qui aurait du être un jeu d’enfant, se révèle bien vite un casse tête pour les Français. Certes les places ennemies tombent les unes après les autres, mais le 20 juin les néerlandais rompent leurs écluses et provoquent l’inondation du pays.

Les troupes françaises s’embourbent dans une campagne harassante, faisant face à une résistance acharnée menée par Guillaume d’Orange, le nouveau stathouder. Peu après l’empereur Habsbourg décide de se joindre au combat contre les Français et entraine à sa suite le Brandebourg. Les troupes françaises sont alors contraintes de reculer et d’adopter une posture plus défensive. L’année suivante l’Espagne se rallie à laGrande Alliance de La Haye. De locale, la guerre est devenue européenne…elle va durer encore 5 longues années.

Face à une coalition d’ampleur inédite, les forces françaises vont offrir une prestation plus qu’honorable et ce sur tous les fronts, à terre comme en mer. Le conflit est acharné, cruel même et les troupes françaises commettront de nombreuses exactions en Hollande mais aussi au Palatinat.

Sur le pan intérieur, la situation se dégrade peu à peu. Les excédents financiers du début du règne ne sont plus possibles et Colbert se voit contraint de recourir à des acrobaties financières que n’aurait pas renié Fouquet…La pression fiscale qui en résulte conjuguée à la hausse du coût des produits de première nécessité vont provoquer plusieurs révoltes populaires principalement en 1674-1675.

Louis XIV malgré sa volonté d’obtenir un terme favorable à cette guerre accepte des pourparlers lorsque l’Angleterre finit par se rapprocher des Hollandais. Ces négociations initiées dés 1677 seront d’une grande complexité au vu du nombre de belligérants impliqués. Elles sont de plus menées en parallèle avec les offensives françaises du début de 1678, à l’occasion desquelles les Pays-Bas espagnols sont partiellement conquis. Avec les troupes françaises devant Anvers, les Provinces-Unies sont à la merci de Louis XIV. Ce dernier entame donc la phase finale des négociations en position de force.

Louis le Grand

Aztraité de Nimègue (août 1678) qui en résulte vaudra au Roi de Force son surnom de « Louis le Grand ". Il peut en effet apparaitre alors comme le grand vainqueur de cette guerre, une manière d’arbitre de l’Europe. La France qui a su défaire une coalition imposante obtient des Provinces-Unies qu’elles autorisent le culte catholique et de l’Espagne : la Franche-Comté, le Cambrésis, une partie du Hainaut et la partie de l’Artois qui lui manquait. De l’empereur et duc de Lorraine, Paris obtient des concessions et quelques places fortes stratégiques. Les frontières françaises atteignent désormais le Rhin, l‘encerclement du royaume par les Habsbourg est brisé.

Ce triomphe (inespéré au vu de la situation en 1674) ne doit cependant pas masquer les faiblesses de la position française. Le royaume a lourdement souffert du fardeau de la guerre, les finances sont au plus mal. Le conflit a d’autre part condamné à l’échec les tentatives d’expansion commerciale et coloniale voulues par Colbert, tout comme il a empêché la modernisation économique du royaume. Les conséquences à long terme en seront dramatiques.

De plus il faut souligner que les Provinces-Unies ont sauvegardé leur territoire. Guillaume d’Orange dispose toujours d’un redoutable pouvoir de nuisance. Enfin le comportement des troupes françaises a retourné l’opinion de nombreux états allemands contre Louis XIV, désormais décrié comme un despote sanguinaire. Quoi qu’il en soit, en 1678 le Roi Soleil est au zénith d’une gloire pour jamais associée à Versailles…

Plus que beaucoup d’autres entreprises le projet Versaillais est associé au nom de Louis XIV. Il évoque à la fois le raffinement d’une société de cour parvenue à un extrême degré de sophistication mais aussi de sombres intrigues et des dépenses somptuaires qui pesèrent lourdement sur le destin du Royaume. Qu’en était-il en réalité ? Pourquoi Louis décide t-il au cours des années 1670 (la décision fut semble t-il définitivement prise en 1677) de fixer la cour àVersailles ?

Si sa relative méfiance par rapport à l’agitation Parisienne joue un rôle dans cette décision, rappelons-nous les frayeurs de la Fronde, nul doute que pour le Roi Soleil le départ du Louvre est un moyen d’imprimer sa marque dans l’Histoire de France. Passionné d’architecture et d’ordre, voulant plier la nature à sa volonté tout comme les hommes, la transformation d’un modeste relais de chasse en un vaste complexe curial est un acte éminemment politique. A bien des égards il signifie le passage de l’âge baroque, violent et chaotique à l’âge classique, qui se veut raison et unité.

Le Château de Versailles, symbole du règne de Louis XIV

Tout au long du règne, Versailles sera un immense chantier où travailleront jusqu’à 36 000 personnes. Le Roi participe largement à la conduite des travaux et s’entoure des meilleurs artistes de son temps. Ainsi Jules Hardouin-Mansart, chargé de diriger les travaux d'agrandissement et d'embellissement du château de Versailles à partir de 1678, et qui fut à l'origine de la création de la galerie des Glaces. On estime que la construction de Versailles représente, l’équivalent de 3 à 4% des dépenses annuelles de l’Etat, ce qui est à la fois considérable mais moins ruineux que ce que l’on a pu affirmer. Sans compter que ces dépenses constituent un investissement politique précieux.

Si Versailles va permettre de fixer la grande aristocratie au sein d’un système où le Roi exerce un contrôle renforcé, c’est aussi un moyen de promouvoir l’excellence de l’art et de la culture française dans l’Europe tout entière. Ainsi la cour Versaillaise devient-elle rapidement la grande référence pour les souverains Européens, qui n’auront de cesse de s’en inspirer.

Au sein de cette nouvelle cour, Louis incarne largement sa propre idée de la monarchie. La cour du Louvre des années 1660-1670, rappelait encore à bien des égards celle de Louis XIII. Il ne faut pas oublier non plus qu’elle restait aussi tributaire des fréquents voyages du Roi, tout comme les ministères. A Versailles l’ordre s’impose selon les conceptions mécanistes de l’époque. Tout gravite autour du Roi, astre et repère des courtisans. Louis XIV va mettre en scène sa vie, comme peu de souverains avant lui, avec un sens inné du spectacle. Un cérémonial élaboré rythme sa journée, qu’il s’agisse de son lever (à 7 heures 30 chaque jour), sa toilette, ses besoins naturels (accompagner le Roi lorsqu’il est à la chaise percée est un insigne honneur !), ses repas ou son coucher.

A Versailles, la principale préoccupation des courtisans reste l’étiquette et les nombreux conflits d’égo qu’elle peut entrainer. Louis saura en user avec un art consommé pour maintenir la noblesse dans un état de tension et de dépendance permanente. Poussés à tenir leur rang, les courtisans bien vite endettés, représentent d’autant moins une menace que leur présence à Versailles affaiblit leur influence en Province. C’est ainsi qu’à l’instar de nombreux auteurs l’on peut parler de véritable ‘domestication de la noblesse’. Noblesse qui ne justifie plus son rang et ses privilèges que par le service du Roi, à la cour ou sur les champs de bataille.

Néanmoins le système Versaillais, dont le maintien exige de constants efforts de la part du Roi, connait ses côtés sombres. Un tel rassemblement de puissants, aiguillonnés par la jalousie et la constante recherche de la faveur du Roi ne peut que devenir un lieu d’intrigues. Ainsi le scandale de l’affaire des Poisons (1679-1680), qui implique de très hauts personnages (comme la duchesse de Bouillon) rappelle que la vie du Roi et celle de ses proches reste à la merci de complots. Complots en partie motivés et favorisés par la vie sentimentale agitée de Louis.

Marié à la sage et prude Marie-Thérèse, Louis en a eu six-enfants dont un seul parviendra à l’âge adulte : Louis de France dit le Grand Dauphin. Le Roi ne se satisfait pas de cette relation conjugale terne et entretient diverses amours (les tentations ne manquent pas) adultères. On retiendra notamment parmi ses maitresses, sa belle sœur Henriette d’Angleterre ou encore la délicieuse Louise de la Vallière (qui lui fera cinq ou six enfants), mais surtout Madame de Montespan ésMadame de Maintenon.

Madame de Montespan fit irruption dans la vie de Louis au cours de l’année 1666. Cette marquise ravissante dotée d’un esprit vif, fut pour beaucoup dans la prise de confiance en soi d’un Roi jusque là encore gauche et mal à l’aise avec les femmes. Odieuse avec ses rivales et bien décidée à conserver le Roi pour elle, la Marquise de Montespan donnera à Louis quatre enfants qui parviendront à l’âge adulte. Parmi eux, ses deux fils fils (le Duc du Maine et le Comte de Toulouse) joueront un rôle politique important. La relation passionnée et sensuelle qui unissait Louis et Mme de Montespan, est à certains égards révélatrice de l’éloignement du Roi par rapport à la religion. Malgré les sermons de Bossuet et le conformisme catholique du temps, Louis parvenu à la quarantaine restait l’esclave de ses sens.

Ce fut son dernier et grand amour qui le ramena à la Foi, ce qui ne fut pas sans conséquences politiques. Pour élever ses enfants, la Marquise de Montespan avait porté son choix sur Françoise d’Aubigné, veuve de Scarron un poète libertin. Intelligente et pieuse, sans pourtant renoncer aux plaisirs de l’amour, la veuve Scarron s’était fait remarquer pour son bons sens et son esprit. Sa fonction d’éducatrice des bâtards royaux lui permit de rencontrer le Roi. Ce dernier tomba progressivement sous le charme de celle qu’il fit marquise de Maintenon. Au-delà de la relation charnelle qui va les unir, existe entre eux une grande complicité intellectuelle, Françoise étant à même d’être une confidente compréhensive mais ferme pour le Roi.

Elle jouera ainsi un rôle de conseillère officieuse et ne sera pas pour rien dans le rapprochement du Roi avec les cercles dévots. Un retour à la foi, que marquera leur union secrète après la mort de la Reine et dont on ignore encore la date exacte (1683 ou 1688 ?).

De la révocation de l’Edit de Nantes à la Succession d’Espagne

Egaré dans le péché (selon les conceptions du temps) jusqu’au début des années 1680, Louis revenu à une pratique plus régulière de la religion catholique va se rapprocher peu à peu des options du parti dévot. Il ne faut cependant pas simplement y voir, l’acte d’un homme vieillissant (et à la santé de plus en plus fragile) mais aussi la décision longuement réfléchie d’un Roi qui ne cesse de repenser le rôle de la France en Europe. Les années 1680 sont celles de l’affirmation d’un bloc Protestant (Provinces-Unies puis Angleterre) rival de Paris, mais aussi d’une opposition renouvelée avec les Habsbourg dans la perspective de la succession d’Espagne.

Louis XIV a pour intérêt d’incarner le renouveau catholique afin de légitimer ses entreprises internationales. On le sait cela se traduira notamment, par ce que l’on cite souvent comme l’une des plus grandes fautes de son règne : la Révocation de l’Edit de Nantes. Cette décision est le résultat d’un long processus entamé sous le règne précédent et qui vise à mettre fin à l’exception religieuse française. En effet la France est l’un des très rares états d’Europe où cohabitent officiellement deux religions. Une situation mal vécue par Louis qui y voit une entrave à l’unité du Royaume et un danger politique potentiel. En effet il n’est pas sans ignorer que les rivaux protestants de la France (et au premier chef Guillaume d’Orange) répandent leur propagande au sein des milieux huguenots et y comptent un certain nombre d’alliés.

Louis entend parvenir à la fin du protestantisme dans son royaume, par la contrainte et le prosélytisme. Les grands nobles protestants sont poussés à la conversion, les huguenots les plus modestes se voient forcés d’héberger des soldats, ce qui donnera lieu aux terribles dragonnades. En 1685 l’ultime pas est franchi, lorsque l’Edit de Fontainebleau est proclamé. La Religion Prétendue Réformée (RPR) est interdite, le Royaume redevient un état où un seul culte est autorisé : le culte catholique.

Si un certain nombre de protestants de convertissent, de nombreux autres vont fuir la France et iront grossir les rangs des ennemis du Roi-Soleil, tant en Angleterre, qu’aux Pays-Bas et en Prusse. La France y perd peut être 200 000 sujets, dont de nombreux artisans et bourgeois réputés. Elle y gagne cependant un grand crédit auprès des puissances catholiques. L’Edit de Fontainebleau constituera d’ailleurs l’une des mesures les plus populaires du règne du Roi-Soleil et sera accueillie par un concert de louanges et de festivités. L’esprit de tolérance des Lumières était encore loin…

Les années 1680 marquées par la gloire Versaillaise et l’affirmation de l’unité religieuse du Royaume, sont aussi celles d’une politique extérieure agressive qui provoque un nouveau conflit européen. A partir de 1678, Louis (trop) sûr de sa force après la Paix de Nimègue tente d’agrandir son royaume en prenant parti du flou juridique institué par les divers traités européens antérieurs. Par un mélange subtil d’artifices juridiques (les fameuses Chambres de Réunion), d’achat des faveurs de Princes étrangers et de coups de force, le Roi-Soleil met la main sur divers territoires en Alsace, en Lorraine puis aux Pays-Bas Espagnols.

Devant cet expansionnisme à peine voilé se constitue une ligue défensive, la Ligue d’Augsbourg qui finir par réunir : les Provinces-Unies (Pays Bas actuels), la Suède, l’Espagne, le Brandebourg (futur royaume de Prusse), la Bavière, la Saxe mais aussi l’Angleterre et l’Autriche… Louis qui n’a pas su convaincre de la légitimité de ses revendications, se retrouve donc face à une alliance réunissant l’essentiel des puissances d’Europe. Le conflit qui va en résulter durera neuf ans (1688-1697).

Cette guerre de Neuf-Ans, constitue une épreuve terrible pour le royaume de France mais aussi un test pour la solidité du régime mis en place par Louis XIV. La France qui bénéficie de revenus importants, d’infrastructures développées et d’une unité de direction parvient à se mesurer une fois de plus à une coalition paneuropéenne. L’armée crée par Louvois, la Marine rêvée par Colbert et ce malgré certains revers parviennent globalement à prendre la main sur leurs adversaires.

L’empreinte du Roi sur les opérations, tout comme sur les diverses négociations est plus forte que jamais après 1691. Cette année voit en effet avec la mort de Louvois la fin du système ministériel initié depuis la chute de Fouquet. Jamais plus la France de Louis XIV ne connaitra de ministre disposant d’une vaste clientèle aux ordres.

1691 bien plus que 1661 représente l’avènement de la monarchie absolue. A 53 ans Louis doté d’une solide expérience, plus Roi-Soleil que jamais se consacre à sa tâche avec une passion étonnante. Chaque ministre rend compte de la moindre de ces décisions à Louis, qui d’ailleurs entretient avec habileté un flou artistique sur leurs attributions et compétences respectives. Aux clientèles ministérielles se substitue une monarchie ‘administrative’ qui contribuera largement à l’évolution politique ultérieure de la France. Néanmoins cette concentration des pouvoirs ne sera pas sans conséquences néfastes. Louis désormais entouré de courtisans, s’isole peu à peu dans un arbitraire royal qui le coupe des réalités du terrain.

Or pour la France des années 1690, celles-ci sont terribles. Les aléas climatiques de l’époque (le petit âge glaciaire, décrit par Emmanuel Le Roy Ladurie) ont des effets catastrophiques sur l’activité agricole. Aux famines qui en résultent, viennent s’ajouter les désordres politiques et les révoltes entrainés par la pression fiscale. Entre 1693 et 1694 la situation tourne au drame national et l’on estime le nombre de victimes à plus d’un million (sur 22 millions de sujets). Cette crise entraine l’émergence d’un mouvement diffus d’opposition à l’absolutisme royal, qui trouvera finalement à s’exprimer à la mort du Roi et au début de la Régence de Philippe d’Orléans.

Dans cette atmosphère de contestation, qu’alimente des débats religieux intenses (problématique du Jansénisme, mais aussi engouement pour le quiétisme) le Roi s’il continue son action réformatrice doit cependant renoncer à certains projets. Ainsi celui d’une refonte du système fiscal (en partie inspiré des réflexions de Vauban) n’aboutira jamais, avec de graves conséquences à long-terme pour l’avenir du Royaume. D’autre part Louis désireux de ménager les cercles Ultramontains (c'est-à-dire partisan du Pape contre les velléités d’autonomie de l’Eglise de France) fini par verser dans une orthodoxie religieuse répressive.

En 1697 lorsque la guerre de neuf ans prend fin par le Traité de Ryswick, le royaume de France apparait une fois de plus comme victorieux. Louis XIV se voit reconnaitre l’annexion de l’essentiel de l’Alsace ainsi que St Domingue. Néanmoins ce n’est là qu’une suspension d’armes, tous les regards étant tournés vers Madrid. Le Roi Charles II d’Espagne, que Louis a souhaité ménager en lui rendant les Pays-Bas Espagnols qu’il occupait, prépare alors sa succession. Cette dernière pourrait bien décider de l’avenir de l’Europe…

Le crépuscule du Roi-Soleil

Voilà prés de 35 ans que les principales puissances du continent attendent la mort du Roi « ensorcelé » (El Hechizado, c’est ainsi que l’on surnommait Charles II en raison de ses nombreuses infirmités)Charles II qui n’a jamais eu d’enfant est à la tête d’un immense empire, 23 couronnes, des possessions sur 4 continents…

La cour de Madrid grouille d’agents étrangers qui essaient de convaincre Charles et ses conseillers de rédiger un testament favorable à leurs souverains. Le Roi exsangue est sous l’influence de deux grands partis. Le plus puissant est certainement celui qui représente les intérêts de son cousin de Vienne, l’Empereur Léopold 1er. Face à cette camarilla pro Autrichienne, s’est constitué un parti pro Français qui après la paix de Ryswick apparait de plus en plus puissant. Charles II craint en effet qu’à sa mort son empire soit dépecé entre différentes puissances (et d’ailleurs divers accords de partage seront signés, mais jamais respectés) ce qui signifierait à terme la ruine de l’Espagne.

Le Roi ‘ensorcelé’ cherche donc à confier son héritage à un état suffisamment puissant pour en maintenir l’unité. Il finit par lui apparaitre que ce dernier ne peut être que la France, un choix qui lui a d’ailleurs été recommandé par le Pape en personne. Le 2 octobre 1700, Charles II mourant rédige un ultime testament qui fait de Philippe d’Anjou son légataire universel. Philippe d’Anjou n’est autre que le deuxième fils de Louis de France, le Grand Dauphin. Si Louis XIV accepte le testament, la maison de France montera donc sur le trône d’Espagne. Ce serait dépasser là, les rêves les plus fous de ses prédécesseurs Bourbon. Mais ce serait aussi mécontenter toutes les autres grandes puissances européennes et risquer une nouvelle guerre continentale.

Lorsque la nouvelle de la mort de Charles II parvient à la cour de Louis XIV le 9 novembre 1700, ce dernier est pleinement conscient de l’enjeu. Il sait que la France ne s’est toujours pas remise des guerres précédentes et que malgré son rapprochement avec le Pape, sa cause reste perçue comme illégitime à l’étranger. Après une longue réflexion, Louis prend la décision d’accepter le testament. Par un de ses coups de théâtre dont il fut si coutumier, il convoque son petit-fils à son lever et le présente aux courtisans avec ses simples mots : « Messieurs, voilà le Roi d’Espagne ! ».

Dans les mois qui suivent Philippe d’Anjou, devenu Philippe V d’Espagne va prendre possession de son nouveau royaume. Il est assisté dans sa tâche par un entourage français, largement influencé par Versailles. Cette véritable révolution diplomatique, qui permet à la France de tirer profit des richesses inouïes de l’Empire Espagnol devait conduire une fois de plus l’Europe au conflit. Après diverses tractations sans lendemain, l’Angleterre, les Provinces-Unies et l’Empereur déclarent la guerre à la France le 15 mai 1702.

Ces trois puissances sont bientôt rejointes par divers princes allemands (dont le Roi en Prusse) mais aussi par le Danemark. Financièrement les opérations sont assurées par une Angleterre en pleine expansion économique. Sur le plan politique la coalition anti-française est animée par trois personnalités exceptionnelles : le Prince Eugène de Savoie Carignan brillant général des armées autrichiennes, Heinsius l’avisé Grand pensionnaire de Hollande et John Churchill Duc de Marlborough arriviste génial et sans scrupules, mari de la favorite de la reine Anne d’Angleterre.

Face à triumvirat d’exception, le sort de l’alliance Franco-espagnole (à laquelle s’est greffée la Bavière, Cologne et une Savoie peu fiable) repose sur les épaules d’un Louis XIV sur le déclin. Le Roi Soleil est en effet entré dans une vieillesse douloureuse, marquée par la maladie et le poids d’une charge de plus en plus écrasante. Dans l’épreuve il favorise désormais la fidélité sur la compétence et accorde ainsi sa confiance à des chefs militaires loyaux mais médiocres, au premier chef le maréchal de Villeroy.

A la déclaration de guerre, le Royaume de France peut compter sur une armée d’environ 250 000 hommes et d’une marine considérable. Néanmoins face à elle ses ennemis accomplissent un effort militaire sans précédent : 100 000 hommes pour l’Empereur, 75 000 pour l’Angleterre, plus de 100 000 pour les Provinces Unies. Si la France a pour elle d’occuper une situation stratégique centrale, ses rivaux peuvent aisément la forcer à des efforts divergents. D’autre part la centralisation du système de commandement Français, où tout doit passer devant le Roi, prive les armées franco-espagnoles de la réactivité de leurs ennemies.

La Guerre de Succession d’Espagne, par son ampleur, sa durée et l’étendue de ses opérations (en Europe, mais aussi aux Amériques) préfigure les conflits mondiaux. Elle se caractérise aussi par une mobilisation des opinions publiques, à grand coup de propagande et de pamphlets. Elle participe ainsi de la longue maturation des consciences nationales qui bouleverseront l’Europe par la suite.

Les premières années sont à l’avantage de la France qui conserve une certaine initiative stratégique. L’Empereur qui doit affronter une révolte Hongroise soutenue par la France passe même très prés de la catastrophe en 1703. Néanmoins les divergences entre l’électeur de Bavière et le maréchal de Villars permettent aux armées autrichiennes de se ressaisir et de sauver Vienne. Dans les mois qui suivent la défection de la Savoie au profit de l’Empereur amorce un retournement de situation contre la France. Avec la prise de Gibraltar par les anglais en 1704 et la révolte protestante des Camisards, Louis XIV semble avoir définitivement perdu la main.

C’est le début d’une période extrêmement rude pour Louis et son royaume. Aux défaites militaires (Blenheim, Ramillies…) et à l’agitation intérieure viennent s’ajouter une fois de plus la colère de la nature. Le début de 1709 est celui de l’hiver le plus rigoureux du règne, le « Grand Hyver » selon la langue du temps. La Somme, la Seine, la Garonne sont prises dans les glaces tout comme le vieux port de Marseille. Les oiseaux gèlent vivant sur les branches des arbres, on ne coupe plus le pain qu’à la hache…Au dégel succèdent des précipitations records qui achèvent de ruiner les récoltes. Malgré tous les efforts déployés par la couronne, la famine est inévitable et tuera plus de 600 000 français.

La fin de règne

Le Roi isolé dans sa cour de Versailles, cède comme beaucoup au pessimisme. De telles calamités ne sont-elles pas le signe que Dieu désapprouve sa conduite ? Soutenu en ce sens par Madame de Maintenon, Louis se résigne à négocier la paix. Mais voilà les conditions proposées par les coalisées frisent l’insulte. Heinsius demande notamment à Louis XIV de s’engager à chasser par les armes, si besoin est, son petit fils du trône d’Espagne, qui doit revenir à Charles III le nouvel empereur. Faire la guerre à son petit-fils au profit de l’Autriche ? C’est une condition à laquelle Louis ne peut se résigner. La guerre continue…

La guerre continue, mais la France est épuisée et la France a faim. Des émeutes éclatent un peu partout, le Dauphin lui-même manque se faire lyncher par la foule à Paris. On demande la Paix et du Pain. La vindicte populaire n’épargne même plus le roi et son entourage, notamment Madame de Maintenon. Beaucoup hésitent encore à s’attaquer au monarque sacré et préfèrent donc accuser son épouse secrète des pires crimes. D’autres s’en référent à Ravaillac et Brutus, dans des affiches qui rappellent celles que l’on retrouvera en 1792. Louis accuse le coup et congédie Michel Chamillart, le contrôleur général des Finances, qui servira de bouc-émissaire. Pour la première fois un ministre du Roi-Soleil est chassé par la pression extérieure.

La crise politique de 1709 trouve son aboutissement dans l’une des dernières grandes initiatives de Louis et certainement l’une des plus étonnantes. Le 12 juin 1709 le roi adresse au peuple une lettre pour lui expliquer sa politique et les raisons de la poursuite de la guerre. Cet appel au peuple, traduit les limites de l’absolutisme Louis quatorzien. On ne demande plus aux FRANÇAIS (le mot est écrit en majuscules) d’obéir, mais bien de soutenir le Roi, en bons patriotes. Ce texte que Jean-Christian Petifils qualifie de « Churchillien » va connaitre un très large succès. Très largement diffusé, lu jusque sur les champs de bataille, il va contribuer à un sursaut national qui stupéfiera l’Europe.

En 1709 les armées françaises ont du se replier sur le « Pré Carré » et abandonner l’Italie et l’Allemagne. Mais que ce soit au siège de Tournai où à Malplaquet elles font payer chèrement toute avancée aux troupes des coalisés. Face à cette résistance inattendue et les nouveaux sacrifices qu’elle entraine, la coalition commence à se fissurer. A Londres Marlborough entre en disgrâce et l’on commence à dissocier les intérêts du nouveau Royaume-Uni (l’Angleterre et l’Ecosse se sont unies en 1707) de ceux de Vienne. Les Britanniques placent désormais leurs projets coloniaux et commerciaux au dessus de la compétition entre Vienne et Paris. Ils sont prêts à sortir du conflit à condition de renforcer leurs possessions outre-mer. Du côté de l’Empereur on comprend que l’Espagne est définitivement perdue (les partisans des Habsbourg y sont repoussés par les Franco-espagnols). Végül az összes harcos szembesül pénzügyeinek és megtakarításainak kimerülésével. A tárgyalások ezért folytatódnak.

1712-1713-ban végződnekUtrechti Kongresszus. Az eredmény büszkeséget ad a hatalmi egyensúly kialakulóban lévő koncepciójának (ha ambiciózus is, a kollektív biztonság). V. Fülöp megtartja Spanyolország trónját, de le kell mondania Franciaország és a maga utódai számára. Franciaország megtartja korábbi hódításait (Elzász, Franche-Comté, Artois, Roussillon), de átengedi Acadia-t az angoloknak. Ami a császárt illeti, később visszaszerzi a spanyol Hollandiát (holland helyőrségek biztosítják) és a milánókat.

XIV. Lajos annál nagyobb megkönnyebbüléssel fogadja ezt a szerződést, mivel a sors az előző hónapokban súlyosan esett családjára. 1711-ben a himlő lesújtotta fiát, a következő évben unokáját és új örökösét: aBurgundi hercegszintén elsöpri a betegség. A trónörökös ekkor egy kétéves, törékeny egészségű fiú volt: dédunokája, a leendő XV. Ez a helyzet az intrikák és összeesküvések egész sora előtt nyitja meg az ajtót, amelyek veszélyeztetik a királyság stabilitását.

A Napkirály, tudatában annak a kockázatnak, amelyet ez jelent, 1714-ben az örökösödés sorába sorolja két fattyúját: Maine hercegét és Toulouse grófját. Ez egy olyan újítás, amely sérti a királyság íratlan törvényeit (mondjukAlaptörvények) és ami még egy újabb tiltakozást vált ki. Az abszolutista önkény végső megnyilvánulásának nézve szembesülünk és összeesküvünk, felkészítve Franciaországot a kiegyensúlyozott monarchiára (a nemesség politikai súlyával), amely inspirációs forrást jelent a liberális teoretikusok számára. századtól.

A dédunokája régenséül a király unokaöccsét választotta: Philippe d´Orléans-t. A szeszélyesnek és liberálisnak vélt férfi a priori úgy tűnik, hogy közel áll az arisztokratikus abszolútellenes reakció pártjához. Rossz ismerni ezt az illetékes és magasan képzett tisztet, igaz, állandó, de ki fogja tudni megőrizni a Bourbonok politikai örökségének nagy részét.

Így megnyugvva utódjáról, XIV. Lajos az utolsó hónapokat nehéz légkörben éli, amelyet a felhalmozott bánat és bánat súlya jelöl. 1715. augusztus 9-én a Napkirály bal lábának fájdalmával panaszkodott orvosainak. 21-én arra a következtetésre jutunk, hogy a gangréna érinti. Az orvosok felismerték tehetetlenségüket, és Louis 26-án örökösét az ágyához vitte. Ezt a néhány szót mondja neki: "Kedves gyermekem, te leszel a világ legnagyobb királya, soha ne felejtsd el azokat a kötelezettségeket, amelyeket Istennel tartozol. Ne utánozz háborúkban; próbálja mindig fenntartani a békét a szomszédaival, enyhíteni az embereit, amennyire csak tudja ... »A Halállal szembesülve a Napkirály világos marad, és nem titkolja megbánását.

Elhatározta, hogy halálát látványossá teszi, mint életével, biztosítani fogja, hogy udvaroncai tanúi lehessenek kínjának. Végül is, ahogy mondja: "Egész életemet követték; csak igazságos, hogy látják, hogy befejezem. "Utolsó gondja az lesz, hogy békében legyen egy Istennel, akinek ítéletétől az utolsó pillanatig retteg. 1er 1715. szeptember, reggel 8:45 körül lehelte a levegőt. Az uralkodás 72 éve éppen most ért véget. Azáltal, hogy megtanulta az új I. Frigyes Vilmosoter Poroszország kijelenti: "Urak,azKing meghalt! ". Mindent elmondtak…

Lajos százada XIV

Hogyan lehet igazságot tenni és néhány sorban értékelni az 54 éves tényleges uralkodás eredményeit? 1661-ben Franciaország, amely felett XIV. Lajosnak uralkodnia kellett, még mindig feltörekvő hatalom volt, amelynek határai a Habsburgok által körülvett kegyelem kegyei voltak. 1715-ben ez volt az első katonai hatalom Európában, biztonságos határokkal és páratlan kulturális presztízssel felruházva.

A dicsőség iránti szeretet és a Napkirály háborúja azonban Franciaországba kerül gazdasági és pénzügyi struktúráinak korszerűsítésével, amely hosszú távon biztosítja brit riválisának diadalát. Az abszolutizmusban részt vevő, egyetlen ember számára túl nagy terhet jelentő Királyság nem lesz képes megszabadulni azoktól a társadalmi-gazdasági archaizmusoktól, amelyek oly súlyosan terhelik jövőjét.

Mindennek ellenére a szuverénnek sikerül a nemzet egységének elvét megtestesítenie. Az egykor oly viharos nemesség háziasításával, az összes energia egyetlen cél felé történő mozgósításával XIV. Lajos a nemzeti kultúrában rögzíti az intézményépítés, az örökség és mindenki közös érdekének gondolatát. Francia.

Ahogy ő maga olyan jól fogalmazott: "Elmegyek, de az állam mindig megmarad ... "

Bibliográfia

- Lucien Bély, XIV. Lajos: a világ legnagyobb királya, Gisserot, koll. Történelem, 2005

- Lajos XIV. Ember és király, Thierry Sarmant életrajza. Tallandier, 2014.

- XIV. Lajos százada. Kollektív, Tempus 2017.

- XIV. Lajos, J. C. Petitfils életrajza. Tempus, 2018.


Videó: György Király-Teljes film Magyarul-Történelmi Dráma